udv-hsz hsz-csik
2017-08-21
Hétfő
Sámuel, Hajna napja

Min: 20
Max: 24
Min: 10
Max: 12


Eléggé informatívak-e a székelyek?

Különféle sztereotípiák élnek bennünk a székelyekről. Lelkületükről, hogy kemény; észjárásukról, hogy furfangos; és beszédükről, hogy túlzottan gazdaságos. Cikkünkben a székely szófukarság sztereotípiájával foglalkozunk.

A székelyekkel kapcsolatosan sokféle sztereotípiát ismerünk, sőt, mi több, bennünk élnek, mert miközben felcseperedünk, elsajátítjuk őket, s ezek alapján kategorizálunk. Sok székelyvicc, anekdota és más humoros írás alapja valamilyen sztereotípia. De közmondásokban is találkozhatunk az egyes nemzetiségekre vonatkozó túlzó általánosításokkal: Két lelke van, mint a székelynek. A közmondás azt sugallja, hogy a székely ravasz, agyafúrt ember.

Vegyük sorra, mit tudunk, pontosabban, mit vélünk a székelyekről, anélkül, hogy akár egyet is ismernénk közülük? Először talán a furfang, ravasz népies észjárás jut eszünkbe, a székely góbé képe, aki még a halált is megpróbálja kijátszani csavaros eszével. Azután a székely psziché: a polemikus (állandóan kötözködő) természet, a hiúság és az önkényesség; továbbá az, hogy a székelyek „nem egyszerű lelkek”. Ez utóbbi valami olyasmit jelent, hogy a székely emberek nem igazán lelkizős alkatok, akik naphosszat cseverészgetve kibeszélik magukból a problémáikat, és a kocsmában vagy este, családi körben még pszichoanalizálnak pár órácskát. Inkább szűkszavúságukról, szófukarságukról híresek.


Ez utóbbi sztereotípia nyelvészetre lefordítva sok esetben azt takarja, hogy a székelyek gyakran megszegik a társalgás szabályait, például nem eléggé informatívak, vagy nem a megfelelő minőségű vagy mennyiségű információt adják át beszédpartnerüknek a kommunikáció során; vagy különféle udvariassági szabályokat hágnak át, például nem sietik el túlzottan a választ a nekik címzett kérdésre, nem adják meg „időben” a szükséges információt. Ez, persze, természetükből fakad, és nem is akarnak rajta változtatni – következtethetünk a sztereotípiákra alapozott viccekből.

Csekély információ – maximális eredmény

Két székely barkochbázik. Azt kérdezi az egyik:
- Fogalom?
Két hét szünet…
- Igen.
Újabb néhány hét…
- Rákérdezek: empiriokriticizmus.
- Hunnét tudtad?
- Vót időm gondolkozni.

Bár a barkochba egy játék, és nem a hétköznapi társalgás spontán formája, a vicc nagyon jól érzékelteti az említett udvariassági szabály megsértését: időben végletesen, hetekre széthúzták a párbeszédet. A közlések információ-hiányát is kiválóan szemlélteti a fenti vicc: a barkochba első, általános jellegű kérdésére kapott igenlő válaszból találja ki a székely ember a bonyolult fogalmat. A viccből viszont az is kiderül, hogy nem igazán zavarják meg egymást a székelyek a szófukarsággal és az udvariassági szabályok megsértésével, hiszen annyira agyafúrtak, hogy a nyelvük helyett inkább az eszüket forgatják, s tisztában vannak vele, hogy ahhoz idő kell.

A „nemszékely” ember megtapasztalja a székely univerzumot

Amikor viszont egy nem székely ember (véletlenül arra tévedt diák, vagy nem véletlenül arra tévedt turista) elegyedik beszédbe egy székely emberrel, érhetik meglepetések, ha nincs tisztában a székely gondolkodással, és a sajátos társalgási szabályokkal. Például azzal, hogy a székely fölöslegesen nem beszél: a feltett kérdésre nem a legrészletesebben kifejtett választ adja (sőt, sokszor a legminimálisabbat); ritkán szól, ha nem kérdezik; és lehet, hogy válaszára akár órákat, heteket is várni kell. Ami a társalgásban nem szabályszegés a székelynek, az lehet a más normákat követő beszélőnek.

Megy a székely a kocsival az úton, mikor megszólítja egy diákforma legény:
- Bátyám, messze van Kolozsvár?
- Nincs messze – feleli a székely.
A diák kérdi, hogy felülhet-e, mire a székely mondja, hogy felülhet. Eltelik egy óra, két óra, még mindig mennek. Végül a diák nem bírja tovább és megkérdezi:
- Bátyám, messze van még Kolozsvár?
Mire az öreg:
- Most már messze.

A párbeszéd első kérdés-válasz párja látszólag rendben is van. A prózai formában leírt második kérdés-válasz pár is rendben van. Csak az nincs rendben, ahogy a diák és a székely félreértelmezik egymást az igencsak kevés információt cserélő kommunikációban – ami, persze, a vicc komikumát adja. A diákforma legény gyalog elindult valahonnan, találkozott egy kocsival közlekedő székely emberrel. Megérdeklődte tőle, hogy messze van-e Kolozsvár, s erre megkapta a legminimálisabb információt tartalmazó választ: „nincs messze”. Erre a diák felkéredzkedett a kocsira. A legény abból, hogy a székely felengedte ülni őt a kocsira, arra következtetett, hogy a székely is Kolozsvárra indult, s elviszi őt is. Ez viszont téves következtetésnek bizonyult a részéről. A székely a diák kérdését és az azt követő kérését egymástól függetlenként kezelte, és az úticéltól függetlenül, „csak úgy” felengedte a kocsira. A székely nem sütötte ki a diák kérdéséből, hogy Kolozsvárra akar menni. A félreértés oka, hogy a diák túl sokat feltételezett, a székely ember pedig nem feltételezett semmit, azaz nem kutakodott a kérdés és a kérés közötti összefüggések, a háttérben meghúzódó, kifejtetlen gondolatok után. Ez az értelmezés arra enged következtetni, hogy a vicc a székely ember azon tulajdonságát élezi ki, hogy az szó szerint értelmez mindent, és a kimondott szavak mögött meghúzódó átvitt vagy beleértett (implikált) értelmet már nem fáradozik megkeresni.

Van egy másik lehetséges értelmezése is a viccnek. A székely ember útja a diák várakozásának megfelelően Kolozsváron keresztül haladt, de mivel a diák nem közölte konkrétan, hogy ő csak Kolozsvárig menne vele, ott leszállna, így az nem szólt neki az alkalmas pillanatban. Nem szólt fölöslegesen, hiszen nem kérdezték. Tehát a székely nem következtette ki a diák első kérdéséből, hogy Kolozsvárig akar csak menni, és nem „csak úgy” kéredzkedett fel a kocsira.
Nyelvi önkény

Székely gazda legelteti a teheneit. Odamegy hozzá egy turista és megkérdi:
- Legelnek a tehenek?
- Azok a szép fehérek igen.
- És a szürkék?
- Azok is.
- Tejelnek is?
- Azok a szép fehérek igen.
- És a szürkék?
- Azok is.
- Mondja, miért említi először mindig a fehér teheneket?
- Mer azok az enyémek.
- És a szürkék?
- Azok is!

Azt gondolja a Székelyföldre látogató anyaországbeli magyar turista, hogy van relevanciája annak, hogy kérdéseire a székely ember mindig a „szép fehér teheneivel” kezdi igenlő válaszait. Normál esetben, ahogy a turista is értelmezte, ami a „szép fehér tehenekre” igaz, az a közelükben lévő szürke tehenekre nem. De a székely ember válaszai nem felelnek meg a várakozásunknak, mert az ő gondolatmenete más: ami a „szép fehér tehenekre” igaz, az a közelükben lévő szürke tehenekre is igaz. A fehér tehenek és a szürke tehenek szembeállítása ilyen módon értelmetlen, hisz nincs különbség. Hacsak nem azért emelte ki önkényesen a székely a fehér teheneit, mert azok jobban tetszenek neki, szebbek a szürkéknél.

Az etnikus sztereotípiák az eltérő társadalomszerkezetű és mentalitású csoportok között fejlődnek. A székelyekről alkotott sztereotípiák a nyelvhasználati különbségek megfigyelését illetően nem ragadtak le a nyelvjárási különbségeknél. Vannak olyanok, amelyeknek az alapja a székelyek társalgási és udvariassági szabályainak az anyaországi magyarhoz, főleg a köznyelvhez viszonyított eltérései. A székelyviccek ezeket a sztereotípiákat kiválóan lefestik, sőt még inkább kiparodizálják, lecsupaszítják. Ráadásul népszerűségük révén fenntartják és erősítik is azokat.

Természetesen ezek a jellemzések nem alaptalanul fogalmazódtak meg az emberekben, s a túlzások ellenére azért elárulnak valamit az adott nemzetiségről. Csak azzal kell tisztában lenni, hogy a szóban forgó tulajdonság nem feltétlenül érvényes a csoport minden egyes tagjára.

Forrás: nyest.hu


 
Keresés a honlapon:
Magyar | Romana | English | Deutsch